Első fejezet.
Reggel fél hatkor megszólalt a telefonom ébresztője. Lassan ébredezve elkezdtem keresgélni az asztalomon a mobilom, hogy lenyomjam, de sajnos tegnap éjjel éppen a televízió tetején hagytam. Tehát fel kellett kelnem, hogy csend legyen. Erőtlenül felnéztem, majd megpróbáltam nem törődni a hangzavarral és visszaaludni, de a telefon egyre erősebb hangerőn nyomta be a Papi Chulot, amit beállítottam ébresztési jelként.
Lassan felültem az ágyban, s közben rájöttem, hogy hétfő van. Utálom a hétfőt, bár javít a helyzeten, hogy csak öt órát kell átszenvednem, de ezzel egy újabb hét veszi kezdetét. Kómásan a tévéhez botorkáltam, közben majdnem átestem a táskámon. Na, gondoltam, ez a hét is jól kezdődik, majd lenyomtam a telefont és a szekrényhez léptem. Kivettem belőle egy zöld blúzt és egy barna pulcsit és felöltöztem.
Következő utam a fürdőszobába vezetett. Belenéztem a tükörbe: hosszú világos barna hajam volt, ami most kócosan esett a vállamra. Barna szemem piros volt az álmosságtól, és fáradtan nézett vissza rám. Arcom kissé sápadt volt. Megmosakodtam, megmostam a fogamat, megfésülködtem, majd kilibbentem a fürdőből és magamra kaptam a táskámat aztán lementem. Ránéztem az órára: háromnegyed hét tehát rohannom kell a buszhoz. Minden reggel így kezdődik. Állandóan csak a busz után koslatok. Persze mint mindig a buszt most is elérem nagy rohanás árán. Ott leülök előre a szokott helyemre, majd némi kotorászás után előkapom a táskámból a kedvenc könyvemet és olvasni kezdek.
Amúgy Natalie Colemannak hívnak, de mindenki csak Natie-nak szólít. A suliban a jegyeim nem túl rosszak, bár a szüleim szerint lenne mit javítanom rajtuk. Sosem szerettem tanulni. Most tizenegyedikbe járok, ami azt jelenti, hogy jövőre érettségi.
A busz lassan beérkezett a megállóba, és én könyvvel a kezemben leszálltam. Az iskola a megállóval szemben magaslott, tehát átmentem a zebrán és beslattyogtam az épületbe. Ott felmentem a másodikra, ahol a termünk volt és kotorászni kezdtem a zsebemben. Itt kell lennie valahol, gondoltam miközben a kulcsomat kerestem. Mikor megtaláltam, kinyitottam a szekrényt, majd lepakoltam a táskámat és a kabátomat. Aztán végignéztem a szekrényemen: a padlón a könyveim hatalmas halomba dobálva rendetlenül feküdtek. Fent a polcon üres kólás üvegek hada hevert. Nem érdekelt, majd holnap elpakolom. Már szeptember óta mindennap így, ezzel a mondattal kezdem meg a napot.
Ránéztem az órámra: hét óra negyvennégy perc tehát egy perc múlva csengetnek. Előszedtem a matek cuccom és bementem a terembe, majd leültem előre (persze a kedvenc könyvem velem volt) és olvasni kezdtem.
Matekon a másodfokú egyenlőtlenségeket vettük. Szokás szerint egész idő alatt, csak az órát bámultam, és vártam a fél kilencet, amikor is ennek a rémálomnak vége, vagyis megszólal a csengő. Mikor végre kicsengettek, kimentem és rögtön megláttam Roryt. Aurora Swan volt a teljes neve, de mindenki csak Rorynak szólította. Ő volt a legjobb barátnőm mióta elkezdtem a középiskolát. Hihetetlen, hogy már lassan három éve...
Ő most nekem integetett, majd mikor odamentem hozzá megkérdezte (mint mindig), hogy milyen volt a matek. Én elmotyogtam neki egy "szar"t majd a szekrényemhez léptem és kinyitottam. Erre ő elkezdett papolni, hogy el kéne már pakolnom meg ilyenek.
Év eleje óta ezzel szekált, de engem, mint mindig, nem érdekelt ezért most is csupán bevágtam a szekrény ajtaját, ami már nyikorgott, majd bementem a terembe. Rory követett, majd leült mellém. Még mindig a szekrényről dumált, de én már nem figyeltem rá, mert ekkor lépett be a terembe az osztály leghelyesebb pasija Jerry. Persze ő észre sem vett, mint mindig, neki én most sem léteztem. Szép lassan elfordítottam a fejemet, vetve rá egy vágyakozó pillantást még utoljára, majd visszafordultam Roryhoz.
A lány még mindig papolt, hogy ha rend lenne, nem késnék annyit óráról, mire én vállat vontam, majd megint hátrafordultam, hogy vethessek egy pillantást Jerryre. A fiú a szokott helyén, hátul ült, barátnője Melanie mellett. Utáltam azt a lányt, mert mindig csak keresztbe tett nekem.
*******************************************
Majd végre elérkezett az utolsó órám vége is, és én szokásomhoz híven sebesen loholtam a buszhoz. Természetesen el is értem azt, mivel hála a heti háromszori futásnak a futógépünkön, nem jelentett gondot egy kis futás. Kissé lihegve szálltam fel a buszra és ültem le a helyemre. Elővettem a kedvenc könyvemet, észre sem véve, hogy egy bagoly épp igen érdekes módon az ablaknál repked és követi a buszt.
Nagy sokára felfigyeltem a körülöttem keletkező csodálkozó neszekre, amit az utasok adtak ki és kibámulva az ablakon megláttam a szép macskabaglyot. Leesett az állam. Azt hittem csak képzelődöm, mert ilyen nincs, hogy egy bagoly ily módon követné a buszt. Majd ahogy jobban megnéztem az állatot, döbbenten konstatáltam, hogy egy levelet hurcol a lábán. Majd a bagoly nagy nehezen bedobta a levelet az ablakon, ami az ölembe hullott.
Döbbenten néztem a borítékot. Az én nevem állt rajta. Tágra nyílt szemmel kezdtem bontogatni, ott a buszon mindenkinek a szeme láttára. A borítékban 2 pergamen-szerű lap volt. Kivettem az elsőt, amiben ez állt:
"Tisztelt Coleman Kisasszony!
Ezt a levelet azért írom Önnek, mivel úgy gondolom, hogy itt az idő, hogy egy ősrégi titokra fény derüljön. Tudom, most magának rendkívül hihetetlennek fog tűnni a történet, de azon kívül igaz. Nos, Miss Coleman, ön boszorkány. Remélhetőleg maga is tud róla, hogy nevelőszülőknél él. Annak idején a valódi szülei lekötötték a mágiáját, mert csak így menthették meg Önt egy bizonyos Fekete Mágustól. Levélben ennyit szeretnék elmondani. Személyesen elmondanám a részleteket is.
Üdvözlettel: Albus Dumbledore
UI.: Olvassa el a másik pergament is!"
Döbbenten meredtem a papírra. Ez vicc, gondoltam, majd körbe néztem, hátha megtalálom a levél feladóját. Majd ránéztem az aláírásra. Albus Dumbledore. Valahonnan nagyon ismerősnek tűnt a név. Egy kis gondolkodás után rájöttem, hogy a Harry Potter könyvekben volt egy ilyen nevű szereplő.
Majdnem elnevettem magam, majd gyorsan elraktam a pergament, és kivettem a másikat, de alighogy hozzáértem, hirtelen szorító érzést éreztem a köldököm tájáról és azt vettem észre, hogy körülöttem a busz eltűnik és az emberek is tovatűntek, és én tulajdonképpen a nagy semmiben forogtam irtózatos sebességgel.
A hányinger kerülgetett a forgás sebessége miatt. Nem bírtam ezt a fajta utazást, vagy mit. Majd lassan kitisztult a kép, és egy igen szép teremben találtam magamat. Körbe néztem, és megdöbbenve vettem észre, hogy az egyik polc tetején ott hever a Teszleg Süveg. Ekkor a kandalló mellett észrevettem egy állványt, amin egy aranyszínű madár gubbasztott. A főnix a könyvből, hogy is hívták….Ja igen Fawkes. Azonban nem nézelődhettem sokáig, mert egy férfihang szólalt meg valahonnan a szoba másik vége felől.
– Jó napot! Gondolom Ön Miss Coleman. Én Albus Dumbledore vagyok.
– Jó napot Uram, Natalie Coleman vagyok – mutatkoztam be. – Megtudná mondani, hogy most hol is vagyok?
– Oh, igen, a Roxfortban van, ahová való – jelentette ki szelíden mosolyogva Dumbledore.
Kezdőlap 